Mint minden ünnephez – a vallási tartalmon túl – itt is kapcsolódtak hagyományok, szokások.
Egyes helyeken ez volt a cselédek, szolgálók felfogadásának a napja. Ennek oka az lehetett, hogy Mindenszentek és Halottak napján nem volt szabad dolgozni. Régen egyes vidékeken egész hétre munkatilalom vonatkozott. Ugyanis azt tartották, az ekkortájt végzett munka megzavarhatja a holtak nyugalmát. Így nem volt szabad mosni, meszelni, a földeken dolgozni, mert mindez bajt hozott a házra az akkori hiedelem szerint.
A források szerint a Dél-Alföldön divat volt az úgynevezett „kóduskalács” készítése. Az asszonyok Mindenszentek ünnepén sütöttek egy szép kerek és fehér üres kalácsot, és mise után a temető kapujában várakozó koldusoknak adták azzal a kéréssel, hogy ők is emlékezzenek meg a család halottairól. Más helyeken ebből a kalácsból a sírokra is helyeztek mennyei táplálékként a sírba visszatérő lelkeknek. Az asszonyok ebben az időben gyászruhát öltöttek, felfüggesztették minden munkájukat, és a halottak hetében kukoricamorzsolással, vagy hasonló ülőmunkával foglalkoztak, miközben halottaikért imádkoztak.
A Dunántúl egyes vidékein, ahol a falvakban külön harangláb volt, az emberek összegyűltek reggel a haranglábnál, sorban álltak, hogy egymás után egyenként maguk húzzák meg a harangot, méghozzá mindenki annyit, ahány halottja volt. Amíg várakoztak, csendben imádkoztak holtaikért.
A halottak estéjén az elhunytak emlékezetére országszerte egy, esetleg két óráig szólnak a harangok. A régi hiedelmek úgy tartották, hogy Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a templomban a halottak tartanak misét. Aki ilyenkor a harangszó vagy világítás nyomán véletlenül odatéved és felfedezi, hogy ott halottak vannak, az az ember a halálfia lesz, azaz már hiába próbál menekülni. Ugyanis egy élőnek sem szabad a holtakat meglátnia, idő előtt találkozni velük.
